Találkoztam ma egy nagyszerű férfival. Egy internetes oldalról, csupán 1 fénykép alapján "igent mondtam a randira", majd megnéztem az adatlapját és a többi fényképet is. 196 cm. Szimpatikus arc. Meleg szív. Érintésművészet. És ahogy lépdelt a hóban... kedvem támadt volna a pulóver alá bújni, és hozzásimulni ahhoz a hatalmas testhez... 1000-ből egy ilyet, ha találok. Elindult a levélváltás. Ó, Istenem, igen, köszönöm, hogy utamba sodortál egy Férfit, akivel lehet gondolatokat cserélni! Csak később tűnt fel, milyen messze lakunk egymástól.
3 napi levélváltás után ma jött egy e-mail: dolga van Budapesten, utána megihatnánk egy kávét. Későn tudtam neki visszajelezni, így nem készült arra, hogy végül is találkozhatnánk. De felhívott: elsuhan a kecóm felé. A szerkója egyáltalán nem szalonképes, de kukkantsuk meg egymást legalább messziről; ha esetleg megtenném, hogy kiállok az erkélyre...
És ugyan valóban az erkély-utca jelenettel kezdtük, de 2 perc után lent találtam magam mellette. Hogyan is engedhettem volna el enélkül? Több mint egy órát beszélgettünk a Horváth-kertben. Csodás férfi. Érett. Nyugis. Stabil. Érző. Jó volt érinteni, átölelni. Jó érzés volt, mikor ő ölelt, nyakamba csókolt.
Tüzijáték a Széchényi Könyvtár mellett, mintha csak első találkozásunk ünneplődne.
Nekem nagyon pozitív élmény volt.
